NyitóoldalAlapdokumentumokSzolgáltatásainkGyűjteményKönyvtártörténetIskolai könyvtári világnapAktualitásokBeszerzésekVersenyeredményekHasznos linkekAjánló bibliográfiákKötelező olvasmányokKötelező olvasmányok röviden9. évfolyam10. évfolyamJevgenyij: Anyegin /1823-1831/Petőfi Sándor: Az apostolKatona József: Bánk bánCandide, avagy az optimizmusCsongor és Tünde /1831/BECKETT: Godot-ra várva (1953)Toldi-trilógia11. évfolyam12. évfolyamAjánlott olvasmányokAjánlott olvasmányok rövidenLetöltésekGalériaKépekKapcsolatArchívum
 
Nyitva tartás: Hétfő: 8.00-8.45, 11.40-12.30 Kedd: 8.00-11.45 Szerda: 8.00-10.40 Csütörtök 9.00-12.30 Péntek: 7.45-8.45 Minden nagyszünetben is.
Petőfi Sándor: Az apostol A történet egy nyomorúságos padlásszobában kezdődik, egy férfi él itt, asszonyával és két gyermekével. A szobában ócska régi bútorok vannak, egyetlen mécses világít. "Nagy itt, nagy itten a nyomor,
Alig hogy elfér e kicsiny szobában.
Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek,
S a fecskefészeknél nem díszesebb.
Kietlen, puszta mind a négy fal,
Azaz hogy puszta volna, ha
Ki nem cifrázta volna a penész,
S csíkosra nem festette volna az
Eső, mely a padláson át befoly..."
Boldogtalan csecsemő szívja anyja száraz emlőjét, míg anyja könnyei arcára hullnak. Az asztalnál egy redőzött homlokú ifjú férfi ül. "E homlok egy egész könyv, amibe
A földnek minden gondja van beírva:
E homlok egy kép, melyre miljom élet
Ínsége és fájdalma van lefestve."
A szenvedésekkel teli csöndet egy kisfiú sírása töri meg, akiről eddig úgy tűnt, alszik. Az éhség azonban nem hagyja, hogy az álom nyújtson számára vigaszt, azt kérdezi, hogy a sírban éheznek-e. "Nem, gyermekem,
Ha meghalunk, többé nem éhezünk."
"Úgy én óhajtom a halalt, apám,
Kérlek, szerezz nekem koporsót,
Egy kis fehér koporsót,
Olyan fehéret, mint anyámnak arca,
Vitess a temetőbe
És tégy a föld alá...
A holtak olyan boldogok,
Mert nem éheznek ők!"
Az apja könnyek között adja síró kisfiának oda a másnapra szánt száraz kenyeret. A gyermek olyan boldogan majszolja azt, mintha a világ legfinomabb ételét kapta volna meg, miután az utolsó falatot is elmajszolta, elaludt. Lassan az édesanya is álomba sírta magát, csecsemőjét alvó kisfia mellé fektette, és óvó karokkal ölelte át mindkettőt. A férfi szomorúan nézte családját, kiknek csak az álom adhatja meg a boldogságot. Átvirrasztja az egész éjszakát, gondolatai messze járnak a nyomorú kis padlásszobától. Kiválasztottnak érzi magát, akit azért hányt a sors ezer vihara, hogy milliók boldogságán munkálkodjon. De ki ez a férfi, akinek panaszszó csak ritkán hagyja el ajkát, aki nyomorgó családja mellett is azon gondolkodik, miként szüntethetné meg az emberiség sajgó sebeit. Az in medias res kezdés után a történet visszakanyarodik a kezdetekhez, megismerjük e boldogtalan férfiú életútját. Édesanyja egy hideg téli éjjelen elhagyta, a csecsemőt egy hintóba tette. Egy úri család ült a hintóban, akik amikor meglátták a kicsit, a kocsisnak adták oda, a kocsis pedig egy külvárosi kocsma ajtaja elé tette le a pólyást. Egy részeg vénember találja meg, aki először egy kődarabnak nézi és el akarja hajítani, amikor meglátja, hogy egy kisbaba, az úgy dönt, hogy ő vállalja és felneveli. Egy szomszédasszonyára bízza, ki nemrég vesztette el saját gyermekét, hogy táplálja a kicsit. Ekkor tudja meg, hogy a pólyás kisfiú, és mivel éppen szilveszter napján találta, hát legyen a gyermek neve is Szilveszter. A férfi tolvaj, és ezt a mesterséget tanítja meg a felcseperedő gyermeknek is. Alig négyesztendős, amikor már lopott, gyümölcsöt a kofától, vak koldus kalapjából a krajcárt. Ha ügyes volt és vitt haza valamit, jó szót kapott az öregtől, de ha semmit sem lopott egy nap, verés volt a fizetsége. De ez ritkán fordult elő, az öreg legszebb reményeit látta valóra válni, de utolérte öt a tolvajok veszedelme, elkapták és felakasztották. Így, miután már nem fizetett utána senki, a szomszédasszony, aki idáig ellátta, kitette a szűrét "Most már az ördög elvihet, fiam,
menj Isten hírével a pokolba,
Mától megszűnt a fizetésem érted,
S magam költségén, nem kívánhatod,
Hogy itt hizlaljalak, mint a libát.
Jer, azt a szívességet megteszem,
Hogy kikísérlek a kapun. De
Ha visszajössz, a csatornába doblak."
A kisfiú hallotta a kegyetlen szavakat, de érteni nem értette őket, csak azt tudta, helye itt már többé nincs neki. Mikor becsukták az ajtót mögötte, még egyszer visszanézett, majd elindult az utcán, később a sok menéstől elfáradt, egy utcaszeletben kuporodott le. A fáradtságtól elaludt, rémálmot látott, nyöszörgött kínjában, mikor arra ébredt, hogy egy öreg kutya nézi őt bánatos szemeivel. A kutya mellett egy vén banya állt, aki olyan ronda volt, hogy rá sem mert nézni, a vénasszony azonban szelíden szólt hozzá, és nevét kérdezte. A kisfiú megmondta, hogy Szilveszternek hívják, szülei nincsenek, talált gyermek ő, aki idáig ellátta, már ő sincs többé, nincs hova mennie. A banya elvitte magához, és kitanította a saját mesterségére a koldulásra, éjszakai fekhelyet a konyhakövön a kutya mellett csinál neki. "Az én lakásom e szoba,
Tied pedig a konyha lesz.
Nem fogsz magadban lakni... hej, kutyus,
Kutyus ne!... itt van... ugye szép kutya?
Ezzel tanyázol itten.
Ott a pokróc, elfértek rajta ketten,
Olyan jó ágy, hogy jobb se kell.
És a kutyus majd melegen tart..."
Sanyarú sors várt Szilveszterre a gonosz vénasszony mellett, ő már régi mesterségét, a koldulást nem tudja űzni, hiszen elhízott, és kövér koldus nem számíthat alamizsnára, de Szilvesztert szánni fogják az emberek, ha ügyes, sok garasra számíthat. Ha nem tanulja meg jól a koldulás tudományát, majd bottal veri bele. Szilveszter azonban nagyon ügyesnek bizonyult, a vénasszony legnagyobb meglepetésére a fiúcska hibátlanul adja vissza a betanultakat. Az öregasszony boldog, hogy egy valóságos aranybányára lelt a kisfiúban, és amíg Szilveszter naphosszat az utcán állt, ő egy közeli csapszékben a pálinkás poharat emelgette. "Egyik nap úgy folyt, mint a másik.
Koldult és koplalt a fiú;
A vén banyának gondja van reá,
Hogy el ne hízzék valahogy szegényke.
Koldult és koplalt, e kettőt tudá
Az életből s nem egyebet. Elnézte sokszor,
Midőn játszottak a gyermektársai,
Nézett rájok merően,


S gondolta, milyen jó lehet
Az a játék, az az öröm!
S elméje napról napra érett,
S érezni kezde, érezé,
Hogy ő boldogtalan...
Két évet élt már a koldulásban.
Nem volt többé szükség reá,
Hogy megnyálazza szemeit,
Gyakorta telt meg az könnyűivel."
Szilveszternek egyetlen barátja volt, kivel megosztotta sovány falatjait, a kutya, ki hálótársa volt, ki meleget adott neki, aki boldogan várta, hogy este hazatérjen. Barátságuk olyan erős volt, hogy még a vénasszony is megirigyelte, többször elkergette az állatot, a kutya vonított, a gyerek zokogott, de az elkergetett állat mindig visszatért. Így telt el a kisfiúnak az első hat éve, melyben átélte "hat századnak nyomorát", a rengeteg keserűséget, fájdalmat, és a másodpercnyi örömöket. Egy hideg késő őszi este, mezítláb és hajadonfővel állt az utcán, és kérőn nyújtotta a járókelők felé sovány kis kezét, mikor egy jól öltözött úr szólította meg, és azt kérdezi tőle, vannak-e szülei. A kisfiú a férfi szigorú szemébe nézve nem mert hazudni, megmondta az igazat, hogy nincsen senkije, talált gyermek, arra kéri a férfit, vigye őt magával. A vénasszony, mikor meglátta, hogy mi történik az utcán, rémülten rohant a fiúhoz, és mindenféle rút szidalmakkal árasztotta el, és hazugsággal vádolta, amiért megtagadja az ő jóságos "szülőanyját", akinek az életét köszönheti. A férfi mit sem törődött az asszony kereplésével és a rázúduló átokkal, magával vitte Szilvesztert. Egy nagy házba vitte a fiút, ahol tiszta, rendes ruhát és ételt kapott. Nem kellett lopnia, sem az utcán koldulnia, egyetlen feladata lesz, hogy az úr fiának a szolgája legyen. Jó sors azonban a szép házban sem várt e hányatott sorsú gyermekre, mert az úrfi gonosz, komisz kölyök volt, nem volt olyan kegyetlenség, amit el ne követett volna a fiúval, csak hogy bizonyítsa, ő az úr. Egy boldog, önfeledt pillanata nem volt Szilveszternek, de mindent eltűrt. Nem a ruháért, vagy a meleg otthonért vállalta a szenvedéseket a fiú, hanem mert itt észrevétlenül tanulhatott úgy érezte, így olyan kincshez jut itt, amit soha senki nem vehet el tőle. Neki mindig mindenhol a nagyságos úrfi mögött kellett lennie, részt vett az úrfi óráin is, ahol gyakran előfordult, hogy jobban és gyorsabban tudta a leckét, mit az úrficska. A nevelő is észrevette a fiú remek képességeit, s gyakran azzal szégyenítette meg előkelő tanítványát, hogy a fiúval mondatta föl a leckét. Az úrfi, hogy megszégyenülését megbosszulja, egyre durvábban bánt a fiúval, akinek nyiladozó értelme egyre jobban lázadt e durva bánásmód ellen. Arra az elhatározásra jutott, hogyha az úrfi még egyszer kezet emel rá, az lesz az utolsó, amikor őt megüthette. És erre nem kellett sokáig várnia. "Megálljon ön!
Ne bántson többet, mert úgy visszavágom,
Hogy megsiratja holta napjáig.
Elég soká voltam kutya,
Kit verni, rúgni lehetett,
Eztán ember leszek,
Mert ember ám a szó is!
Megvallom, itt jótéteményt
Rakott egy kéz reám,
De más kéz azt bottal veré le rólam,
És eszerint
Nem tartozunk egymásnak semmivel."
Az úrfi megdöbbent, hogy vele valaki így mer beszélni, hiszen az ő fülének szokatlanok voltak e szavak, és lázadó gazembernek, szolga fajnak nevezte Szilvesztert. A fú azonban immár büszkén válaszolt annak, aki oly cudarul, oly megvetően bánt vele évek hosszú sora alatt. "Hm, szolgafaj? Ha már a születést
Vesszük, talán az én apám
Különb úr volt, mint minden ivadékod,
S""
Forrás: Internet
 
Ganz-Munkácsy SZKI és SZI honlapja   Impresszum Oldaltérkép